Nem kerül semmibe, mégis felér egy havi fizetéssel. Mi az?

Szeretem a szomszédainkat, jó kis közösség van itt. Amikor elutazunk valakit meg szoktunk kérni, hogy figyelje a házat, esetleg húzza be vagy ki a kukánkat. Néha még kérni sem kell, úgy is megteszik. Vagy, ha egyikük bemegy az önkormányzathoz az újrahasznosítható hulladéknak való műanyag zsákokért, akkor a többieknek is elhozza azt. Télen a szomszédunk eltakarította a havat a kocsibeállóról, pedig nem kevés hó esett, és még nagyon hideg is volt azokban a napokban. Ezen kívül számíthatunk rájuk, amikor össze kell szerelni a bútorokat és kisebb javításokat elvégezni a házban vagy a ház körül. Jó pár hónapja történt már, hogy úgy gondoltam főzök nekik valamit, majd pedig kibeszéljük ki hol tart éppen. Természetesen munkahelyi témák is szóba kerültek, és mindegyik külön-külön kitöltene egy bejegyzést, de most azt a történetet választottam, ami talán a legtöbbünkről szól.

Egy nagyon megbízható, talpraesett valakiről van szó, aki nemrég váltott állást, és az ezzel kapcsolatos tapasztalatait osztotta meg. Korábban projektmanagerként dolgozott egy jónevű cégnél, de úgy döntött, hogy új kihívást keres, és vált. A régi helyén amúgy a légkör a szokásos multis légkör volt, nem azért jött el, mert elviselhetetlen környezetben kellett dolgoznia. Nyilván a kihívás mégsem volt elegendő számára már, ezért szerette volna kipróbálni magát máshol is, ahol szélesedik a feladatköre és nagyobb kitekintése van a szakmára, illetve arra az ágazatra, ahol egyébként korábban is dolgozott. Ez pedig egy kisebb cégnél jobban megvalósulhatott. De lehet, hogy más is volt a váltás mögött, amit akkor még nem fogalmazott meg. Ugyanis érdekes tapasztalatra tett szert, amikor eljött. Elmesélte, hogy a felmondása előtti időszakban egy olyan pluszmunkát végzett, amiért plusz fizetségben nem részesült, de azért jó volt mást is csinálni, mint ami az alapfeladata volt. Nem panaszkodott, úgyhogy természetesnek vették, hogy csinálja. Amikor felmondott elengedték, de később elkezdték utolérni a hírek. Elmondták neki, hogy a külföldi főnöke elsírta magát, amikor megtudta, hogy felmondott. Így mesélte el:

„Utána tudtam meg, hogy a kinti főnököm elsírta magát, amikor megtudta, hogy eljövök. De amikor ott voltam soha nem mondott semmit. Pedig egy dicséret sokszor felér egy havi fizetéssel.”

Hát nem furcsa? Nem a pluszmunkára panaszkodott, nem arra, hogy elsősorban arra, hogy a fizetését nem rendezték egyidejűleg, hanem arra, hogy még csak szóban sem méltatták sem a pluszmunkát, sem azt, hogy elsőrangúan elvégezte azt – mert nyilván ez utóbbi miatt érintette érzékenyen a felettest, hogy elveszíti őt.
Annak ellenére, hogy folyamatosan olvasni cikkeket arról, hogy a pozitív visszajelzés mennyire fontos, számos hasonló megjegyzést kapok azoktól, akikkel dolgozom. Például ilyet:

„Gondolom meg vannak elégedve velem, mert nem szólnak semmit. Itt csak akkor szólnak, ha valami nem tetszik.”

Pedig mekkora mértékű az odafigyelés, az őszinte visszajelzés vagy egy „köszönöm” anyagi megtérülése! Egyrészről, pozitív és motiváló légkörből nem szívesen váltanak az emberek, még akkor sem, ha a máshol felajánlott fizetés valamivel több, mert kompenzálja őket az emberi kapcsolatok minősége. Ez már eleve rengeteg pénzt megspórolhat egy cégnek. A másik veszteség akkor jelentkezik, amikor már késő, és a munkavállaló elmegy. Kutatások egyértelműsítik, hogy a turnover (egy új munkavállaló felvétele a régi helyére) költsége nagyon magas, és elérheti az illető éves fizetésének másfél-kétszeresét. Az, hogy az ismerősünket elveszítették, a cégének sok millió forintjába került, különösen azt figyelembe véve, hogy már régebb óta dolgozott ott, ami tovább emeli a veszteséget. Ha mindezt egybevetjük, a dicséret nem egyhavi fizetést ér, hanem annak sokszorosát.

A dicsérettel és pozitív visszajelzéssel azonban sokunknak gondunk van, mert neveltetésünktől fogva általában nem jön természetesen. Valójában már a legelején elbukunk: annyira összpontosítunk az elérni kívánt célokra és elvárásokra, hogy közben észre sem vesszük a pozitívumokat és az előre mutató jeleket – egyszerűen a vakfoltjaink takarásába kerülnek. Nem véletlenül beszél Dr. Chérie Cater-Scott, kutató és a coaching anyja, negaholizmusról és negaholista szerveztekről. Ő alkotta magát a Negaholizmus® kifejezést is, azért mert ez egy addiktív állapot, tényleges függőség a negatív, hiányfókuszú gondolatoktól, szavaktól és hozzáállástól.

Tudnunk kell azonban – és ezt is kutatások igazolják – hogy egy vezető szava (vagy hallgatása) sokszoros súllyal bír egy szervezetben, mert az agy ténylegesen másképp súlyozza a vezető szavait egy kolléga szavaival szemben. Ezért a vezetőknek effektív támogatásra és kíséretre van szükségük, hogy átprogramozzák magukat, hogy vakfoltjaikat fehérítsék, és hogy tudatosan megtanuljanak alkalmazni pozitívabb eszközöket. És, ha ez sikeres, jobb vezetőkké válnak, akik megfelelő módon segítik elő az alkalmazottak motivációját, a bizalom mélyülését és a pszichés biztonság légkörének kialakítását a munkahelyeken ezzel milliókat spórolva a szervezetnek a megtartás által, majd újabb milliókat termelve a motivált munkavállalók által.

Szlávik Krisztina
Coach & C-IQ Enhanced Skills Practitioner
www.teremtobeszelgetesek.hu


Vélemény, hozzászólás?